Régi Csónak a Folyón: Szél-pál Mihály és a Hajóút Története

Régi Csónak a Folyón

Tél van, de elveszett teljesen a jég, és megy lefelé a vízen a hajó. Ez egy olyan régi fajta eszköz, amilyen ma már nem csinálnak, nem széles, de hosszú. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van borítva, s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-húsz ember. Ül mindenki azon, amin lehet. Kívül pedig a kormányos, és széles rúdlapátjával igazítja a menést. Elől azonban hosszú rúd van. Ez arra használatos, hogy mikor jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról húzzák.

Mert ez voltaképpen kereskedelmi bárka, mely hetenként többször megteszi a maga vízi útját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu, s mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy elvetve csak egy utas, aki nem bírja a gyalogolást. A többi nép, aki a hajón utazik, kint van a parton, és húzza fölfelé. Lassú munka, és sok bajjal jár, de lám, megy mégis, úgy lehet, évszázadok óta. Különben nem tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király csinálta.

A város alá érve, a hajó kikött a parton, s megy mindenki a dolga után. Ki a piacra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Így van a hajó délig vízszélben egyformán, s mindössze az a változás rajta, hogy a bordái fokozatosan süllyednek a vízbe. Mert dől a sok mindenfajta portéka a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Sörös hordók, zsákok, csizmák, fertálynyi fa, petróleum, továbbá egy nagy nyaláb papíros a könyvesboltból a tanítóúrnak, különféle csomagok, só, ültetni való facsemete (itt az ideje épp) meg egyéb mindenek. Csak az a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban erről ne kereskedjen senki, miután ez Szél-pál Mihály dolga, aki kormányos és igazgatója e vidéki utaknak. Ő intézi itt el a valamennyi dolgot, a főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, amit hozatott. Amit rendben van, azt elrakja a maga helyére.

Az utasok

Apránként pedig gyűlnek az utasok is. A kofák, akik lúdat hoztak be, és malacot visznek ki. Özvegy Haláz Ferencné is, aki semmit se visz, mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban a uráért. Így tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög se tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajon itt bent). Természetes, hogy végül, legutolsó-ra a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig mindössze csak azért utazott ennyit, hogy egy pár papucsot vegyen magának. Illeg is már benne, és a papucsok piros sarkai kacskiásan kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépett.

Szél-pál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig, mire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megeredt a nyelve, és szaporra beszédbe készedett. Egy darabig hallgatja is Szél-pál, hogy mi mindent mond a piaci drágaságairól és a szömtelen városi urakról, akik miatt már papucsot se lehet próbálni.

— Hogy hogy nem sül ki a szemük? — mondja egy asszony.

— Jaj, Mari néni, nem olyanok ezök — panaszolja Kata, és még beszélne tovább, de a kormányos nagyot kiált:

— No!

Indulás

Ezzel aztán elereszti a partról a kötelet, berántják a deszkát, és csáklyára kap a férfinép, hogy vízsodrába tolják a hajót. Ez olyan munka, hogy ilyenkor csönd legyen, és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája sincs, s ha a kormányorra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A víz kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák vékony nyele meghajlik, a légények rádölve nyomják el a parttól a hajót. A kormányos a vállát veti a rúdnak, két ember pedig hosszú, kétkezi evezőre kap a hajó orrában. Így az lassan, lomhán kifordul a víz közepére. Még töreti egy kicsit a rúddal a vállát, mely után, midőn egészen vízfolyás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában, és a többieknek is ugyanazt rendeli, mondván:

— Hu-ja!

Letesznek a csáklyát, abbahagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé, és nincsen semmi gondja, mert ezidőtájt a gőzösök se szaladgálnak, mind a víz az övé egész a faluig. Szelíden úsznak el a város alatt. A házak a parton ködbe vesznek, amint tompán zúg át a toronyórák ütése.

— Mögéhőztem — mondja Szél-pál, és átadván Tóth Savanyá Énoknak a lapátot, belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már esznek, özvegy Haláz Ferencné kivételével, aki fehér kendőjét egy sörös hordóra terítvén, azon helyet foglalt, és igen csendben van. Csak az ajkai mozgásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban elhagyott. Egy asszony (nem tudni a nevét, mert uraság cselédje volt eddig, s nemrég költözött a faluba) apró almákat hámoz és eszik, a héját a köntyeszsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve igen jó szagot terjeszt az alma-jaj. A Kata menyecske, a rosszcsont, egy halom hasábfára ült, csak épp hogy szemben legyen egy fiatal legénnyel, aki zavartan pödint ütköző bajuszát, mert Kata a lábait egymásra tette, s igen formás bókákat mutat az új papucsban. Két ember hátul ócska kártyával mariásozik.

— Kendelnél van a makk csíkó? — mondja az egyik.

Amaz egyenként végigtekinti az öt kártyáját, és rázza a fejét.

— Nincs. Miért?

— Mert akkor eldobnám a makk fölsőt.

— Sose dobja kend! Majd mögyün a párja.